„… éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel… Efezus 4:1-2

Ahol két ember van, ott már alkalmazkodni kell egyiknek a másikhoz, ha nem akarnak előbb utóbb vitatkozni, háborúzni. Ahol több ember van, ott még hatványozottabban szükség van erre. Népek, népcsoportok, nemzetiségek, vallások sokféleségének együttélése közepette létfontosságú, hogy tekintünk a másikra, hogy viseltetünk egymás iránt. Szinte minden együttélésnél azonnal előjön az a kérdés is, hogy kinek, mikor és mennyit kell/kellene elviselni, engedni a békesség érdekében. Pál buzdítja a keresztyéneket a békés, szeretetteljes toleranciára. De lehet-e receptre felírni vagy patikamérlegen kimérni az alázatot, a szelídséget, a türelmet? Manapság többnyire az a kérdés, hogy egyáltalán el tudjuk-e valahogy viselni egymást, nem pedig az, hogy az elviselés szeretetben és az aposol által említett lelkülettel menjen végbe.

Vajon megvalósíthatatlan az apostol kérése? Nézzünk egy gyakorlati példát! Eszünkbe juthat Ábrahám és Lót pásztorainak a veszekedése, akik egymásnak esnek a legelők szűkössége miatt. Nem sok kell hozzá, hogy gazdáikat is magukkal rántsák a konfliktusba. De Ábrahám – hűen ragaszkodva Isten elhívásához - nem a dús legelőkben látja a jövendőt, nem a másik legyőzésével, rendreutasításával, tekintélyének, jogainak fitogtatásával, mindenáron történő érvényesítésével akar jövőt építeni. Így nem lehet megoldani a feszült helyzetet. Hanem - bár ő az idősebb, és joga is lenne rá - átengedi a választást Lótnak, hogy arra induljon szétválásuk után, amerre a szíve vágya és jó belátása viszi. Micsoda alázat kell ehhez! És micsoda szelídséggel és türelemmel viseli Ábrahám, hogy Lót gondolkodás nélkül leválasztja előle a jobb földet. És ilyen előzmények után, amikor később Lót bajba kerül, Ábrahámot szeretete cselekvésre készteti, megy és kiszabadítja unokaöccsét. Ábrahám azért tud így viselkedni, mert tapasztalatból tudja, hogy Isten gondoskodik róla. Neki olyan elhívása és ígérete van, amely nem attól függ, hogy hol zöldebb a fű. Az ő jövőjét a Mindenható határozza meg. Ezért tudja szeretetben elhordozni ennek a zöldfülű Lótnak még a nem éppen korrekt, lovagias lépését is. Vajon mi tudunk ennyire bízni a bennünket elhívó és csodás ígéretet adó Istenben?

Azt olvastam valahol, hogy egy vallásos zsidó ember nem szívesen lép rá semmilyen leesett papírfecnire. Ennek a számunkra talán kicsit babonásnak tűnő szokásnak az a magyarázata, hogy nem tudható, hogy bármelyik földre esett, értéktelennek tűnő papír véletlenül nem tartalmazza-e Isten nevét, amelynek megtaposását mindenképpen szeretné elkerülni.

Ha furcsának is tartjuk ezt a gyakorlatot, valamit azért tanulhatunk belőle. Méghozzá azt, hogy mi se tapossunk le/meg senkit, még ha lehetőségünk lenne is rá, ha talán rá is szolgálna. Hátha az Isten kegyelme a megtaposandóban is munkálkodik függetlenül attól, hogy mi azt tudnánk. Az Isten neve ott lehet az ő lelkében is. Lehet, hogy olyan valakivel van dolgunk, akivel az Úr valami nagyot tervez. Lehet, hogy előbb utóbb ő is Isten gyermeke lesz, akiért Jézus szintúgy életét adta, mint értünk. Ezért sose nézzük le a másikat, főleg ne tapossuk meg, hanem alázattal, szelídséggel és türelemmel viseljük el egymást szeretetben.

Pálfi Zsuzsanna
lelkipásztor